Titkolt múlt - Titkos jövő

2.

AZ UNIVERZUM SZÜLETÉSE

   Az előszóban felsoroltam néhány, az emberiség történetében vissza-visszatérő kérdést, melyekre valahogy nem akar megérkezni a kielégítő válasz.

   Legfeljebb a mítoszok és a legendák körében találhatunk utalásokat ezekre a kérdésekre. Az egyik alapvető, jelenleg megoldhatatlan ( ? ) gondunk az, hogy bármilyen fejlett technológiában is élünk, mégsem tudjuk megfogalmazni, netán matematikai, vagy egyéb absztrakt módon kifejezni, hogyan is keletkezett a világegyetem?

   A tudósvilág jelenleg általánosan az ősrobbanást fogadja el, mint az Univerzum születésének lehetséges feltételezését. Ezt azzal magyarázzák, hogy bizonyítottan egy kezdőpontból ered minden anyag és energia. Szerintük ez kb. 10 a tizediken év óta folyamatosan táguló mozgással a mai napig is tart, valamint a világegyetem 5 másodpercenként kb. a mi Tejútrendszerünk térfogatával tágul tovább. Ez így megy még az elkövetkezendő kb. 5x10 a tizediken éven át. Na és mi lesz utána? – Erre a kérdésre egyelőre nincs válasz.

   Azonban én néha ( amikor a szokottnál is mélyebb és teljesebb meditációba merülök ) új és érdekes, de nagyon elgondolkodtató infókat kapok „valahonnan”.

   Ezzel kapcsolatban ezt: a sötét anyag mindig is létezett! Aminthogy a Teremtő Gondolat is, talán a kettő ugyanaz. Ez az, ami a különböző dimenziók közötti elválasztó réteg ( persze nem éles kontúrokkal, hiszen a dimenziók át- meg átcsúsznak egymásba ), de néha elvékonyodik és kilyukad. Valahogy úgy képzelhetjük el, mint amikor egy nylonharisnyát próbálunk kifeszíteni. Egy darabig szépen nyúlik, majd hirtelen kilyukad.

   A Teremtő Gondolat örvénylése hol összecsomósítja és elvékonyítja, hol pedig megvastagítja. Amikor kilyukad, akkor egy másik dimenzió eltérő anyagszerkezete áramlik át ebbe az általunk lakott és ismert tér-idő kontíniumba, s közben a mi körülményeink között materializálódik. Ez egy örökös körforgás. Sosem kezdődött és sosem ér véget, ahogy a Teremtő Gondolat is kreatívan gomolyog szerte a  Világmindenségben.

      Új kutatási eredmények arra mutatnak, hogy a Nap megszületése után a bolygók helyén kezdetben még csak molekulafelhők léteztek, amelyek nagyon lassú forgással, majd egyre gyorsabban pörögtek, eközben felmelegedtek. Ezt a felmelegedést a Nap által keltett centrifugális erő keltette. 2003-ban a harmadik nemzetközi űrállomás egyik utasa, dr. Stanley Love űrhajós véletlenül felfedezte a súlytalanság állapotában fellépő elektrosztatikus vonzást, amely az elektronok átáramlását immár bizonyítottan megmagyarázta, miközben megfigyelhető volt egy ún. összecsomósodási folyamat. A bolygók és természetesen a Föld születésére előállott egy új elmélet, amely hamarosan népszerű lett a fizikusok között. A legújabb kutatások szerint viszont galaxisunk középpontjában egy „fekete lyuk” található. Ez a ma már tényként bizonyított felfedezés egybevág az én elméletemmel is, mely szerint a kezdőpont egy „fehér lyuk” és talán ikerpárja lehet a „fekete lyuknak”, s innen ömlik át az anyag ebbe a dimenzióba és a fekete lyukon át távozik egy másikba. Ezek a születés és a halál helyei csillagászati értelemben. Éppen ezért a hagyományos értelemben vett ősrobbanás szerintem nem létezik. Az sem mellékes, hogy a fizika ma ismert törvényeinek sem mond ellent, sőt mindjárt érthetővé válik, hogy a világ tágulása habár „örökké” tart, mégsem fog semmiféle anyagvesztési gondot okozni, egyszerűen csak arról van szó, hogy a különböző dimenziók között utazik az anyag, be- és kijáróként pedig a tér szövetének hasadásait, a különböző lyukakat használja. Azonban rendkívül jó kérdés, hogy akkor miért mutatkoznak meglepően fiatal csillagok is ebben a belső tartományban? Talán tényleg van ott valahol egy „fehér lyuk”, csak mi még nem látjuk? Ezekről a fiatal csillagokról elmondhatjuk, hogy koruk alapján nem valószínű, hogy nagy távolságból vándoroltak mai, központi helyzetükbe. Az pedig még valószínűtlenebb, hogy a „fekete lyuk” közelében, az ott uralkodó erős árapályhatás ellenére csillagközi felhők összesűrűsödésével születtek, hacsak nincs ott egy ma még felfedezetlen „fehér lyuk”, amin keresztül ide „születhettek” ezek a fiatal csillagok. Tovább gondolva, ha az Univerzum tágul, akkor a tér egyre jobban szakad, lyukasodik. Következményként egyre több „fekete lyuk” jön létre. Vajon igaz lehet-e ez?

   Legalábbis én így gondolkodom.

   A Látkép című képes havilap 2007. februári számában megjelent cikk egy friss NASA kutatást tett közzé, miszerint a Tejútrendszer is egy fekete lyuk felé tart: „…az egész galaxis is csupán egy hatalmas örvény a fekete lyuk körül és így természetesen mi is feléje tartunk…A tudósok megállapították, hogy a fekete lyukak döntő többsége a világűr távolabbi és régebbi részén található. Szinte az összes röntgensugár, amelyeket csupán speciális műszerekkel lehet észrevenni, éppen a fekete lyukakból indulnak ki, mohón elnyelve a kozmikus gázokat.” Az biztos, hiszen a csillagászok is elismerik, hogy Tejútrendszerünk ( a mi galaxisunk ) középpontjában egy fekete lyuk található. Azonban mielőtt tovább vizsgálnánk a fehér és a fekete lyukak egyéb tulajdonságait, ismerkedjünk meg a kvazárokkal, amelyek szorosan kapcsolódnak témánkhoz.

A HE 1013-2136 kvazár a Hidra csillagképben. Látszólagos fényessége 17 m, távolsága a Földtől 10 milliárd fényév ( vöröseltolódás: z=0.785 ).

Egy közeli kvazár "szíve"

 A rekorder fekete lyukat - mint általában ezen objektumokat - a környezetére gyakorolt hatása alapján fedezték fel. A fekete lyukba beáramló gáz ugyanis rendkívüli mértékben felmelegszik, s emiatt olyan intenzív sugárzást bocsát ki, hogy óriási távolságokból is detektálhatóvá válik. Az ilyen hatalmas luminozitású ( luminozitás = valamely égitest – általában csillag – egy meghatározott időtartam alatt kibocsátott összsugárzása ) fekete lyukaknak külön nevük is van, kvazároknak hívjuk őket. Az 1960-as években a kutatók csillagszerűnek tűnő rádió-forrásokat találtak, melyeket kvazároknak neveztek el ( az angol quasi-stellar radio sources – kvázi-csillag rádióforrások – rövidítéséből ). Legújabb kutatási eredményeim arra mutatnak, hogy Tejútrendszerünk, s benne a Naprendszer, a Föld és az összes élőlény, beleértve az embereket is természetesen, ebből a központi fekete lyukból kapja azt az úgynevezett megmagyarázhatatlan információ mennyiséget, amellyel válaszokat kaphatunk jövőnkre vonatkozólag is. Mivel Thot ( Ó-Egyiptom fejezetben – kiemelés tőlem ) megállapítása és üzenete szerint múlt-jelen-jövő egyszerre van itt és most, ezért a fekete lyukból érkező információk dekódolásával a hozzáértők képesek a jövőbe látni.

Annak ellenére, hogy a források csillagszerűek voltak, színképük hasonlított a Seyfert-galaxismagok színképjeihez. A Seyfert-galaxisok magjának fényessége a galaxisban található csillagok összfényességének a 10-1000-szerese. A kvazárok luminozitása elérheti a 10¹² L_o-t is. A kvazár közepén óriási energiaforrás van, nagy valószínűséggel egy fekete lyuk. Ezt néhány fényév átmérőjű korong veszi körül, melynek közelében gyorsan úszó gázfelhők találhatók. A korongtól távolabb pedig, kb. 100 fényévnyire, ott ahol a kvazár egybeolvad az anyagalaxissal, vékonyabb és hidegebb felhők keringenek. 1960-ban már pontosan meg tudták határozni, hol található az űrben rádióforrás. 1962-ben úgy tűnt, mintha egy csillag egybeesne egy rádióforrással, a 3C 273-al. Maarten Schmidt csillagász jött rá, hogy a rádióforrás színképében látható vonalak megfelelhetnek a hidrogéngáznak, ha a csillagszerű égitest fénye kb. 16%-kal eltolódott a vörös szín felé. A 3C 273 tehát egy égitest, mely a fénysebesség 16%-ával távolodik tőlünk. A Földről megfigyelhető égitestek közül a kvazároknak a legnagyobb a vöröseltolódásuk. Ezért a kutatók feltételezik, hogy ezek az objektumok több milliárd fényévre helyezkednek el, s ezek a legtávolabbi megfigyelhető objektumok a Világegyetemben. A ma ismert kvazároknak csak kb. 1/10-e bocsát ki rádióhullámokat. A legtávolabbi ismert kvazár a PC 1247+34-es. Vöröseltolódása 4,9%-os. A legtávolabbi kvazárok a fénysebesség több mint 90%-át kitevő sebeséggel távolodnak tőlünk. A világegyetemben vannak úgynevezett gravitációs lencsék, melyek eltorzíthatják a kvazárok valódi képét. Ilyen híres lencse pl. az Einstein-kereszt, mely egy kvazár sokszoros képét mutatja. Röntgenműholdak segítségével a kvazárok röntgensugárzásában nagyon gyors változásokat fedeztek fel. Ezek időtartama néhány nap és néhány óra között változott. Mivel a változást okozó fizikai folyamat nem terjedhet a fénysebességnél gyorsabban, ezeknek az objektumoknak a mérete nem lehet nagyobb néhány fénynapnál.

A kvazárok kapcsolata más objektumtípusokkal

A kvazárok, a blazárok és az aktív galaxisok egy osztályt alkotnak fizikai kinézetük szerint: mindegyik közepén van egy nagyon-nagy tömegű aktív fekete lyuk. Az aktív ebben az esetben azt jelenti, hogy a közelében elhaladó csillagokat a fekete lyuk hatalmas árapalykeltő ereje ízekre ( atomokra ) szedi, de anyagukat csak elenyesző mértékben használja saját, több százmillió vagy több milliárd naptömegnyi tömegnek növelésére, ehelyett – a forgó fekete lyuk dipolszerű mágneses terének megfelelő irányokba – koncentrált sugárnyalábban kilövi a térbe. Ha erre a képződményre ( galaxismag, fekete lyuk, sugárnyalab ( jet ) ) oldalról nézünk rá, aktív galaxismagot ( AGN-t ), ha kb. 45 fokos szögben, akkor blazárt ( azaz BL Lacertae típusú objektumot ), ha pedig pontosan a jet irányából, akkor kvazárt látunk. Az AGN-ek, blazárok és kvazárok fénye folyamatosan ingadozik, napos és éves, valamint évtizedes és évszázados időskálán is fényességváltozásokat mutat. Ritkán előfordul, hogy egy kvazár kitörést produkál: hirtelen felfényesedik. A távoli és ősi Világegyetemben lévő meglepően sok por kialakulásának eddig nem ismert módjára utal egy friss megfigyelés, amely szerint a kvazárok környezetében is keletkezhetnek apró kristályok.

A kvazárok a távoli Világegyetemben lévő, ősi és aktív galaxismagok, amelyek centrumában egy ún. szupernagytömegű fekete lyuk található. A környezetükből ide beáramló anyag egy korongot alkot, ahol a gáz befelé spirálozva végül a centrumba hullik. A folyamat keretében erősen fel is forrósodik, és kisebb része a korongra merőlegesen két anyagsugár formájában kilökődik. Az újabb vizsgálatok fényében ez az anyagsugár befolyásolja az adott galaxis fejlődését, nehéz elemeket juttatva a központtól távoli részekbe is. A csillagközi anyag fejlődésével kapcsolatos egyik megválaszolatlan kérdés, hogy megfigyeléseink alapján az ősi Világegyetem több port tartalmaz, mint a modellek alapján várható. Nem csak a por mennyisége túl sok, hanem meglepően elterjedtnek mutatkozik az ősi galaxisok környezetében.  A porszemcsék a hagyományos elképzelés szerint két forrásból származnak. Ezek egyike a kisebb tömegű csillagok élete végén lévő vörös óriás fázis, és az ezt követő planetárisköd-képződés, pontosabban az ezek alatt lezajló anyagkibocsátás. Az ilyen csillagok azonban sokáig élnek, ezért a fiatal Világegyetemben még nem tudtak sok port termelni. A portermelő folyamatok másik csoportjába a szupernóva-robbanások tartoznak. Itt a nagytömegű csillagok semmisülnek meg rövid életük végén, ezek tehát már kezdetekben is sok port termelhettek. Ciska Markwick-Kemper ( University of Manchester ) és kollégái a PG2112+059 jelű kvazárt tanulmányozták, amely az Equleus csillagképben, 8,2 milliárd fényévre található. Távoli objektum, de nála sokkal messzebb is mutatkozik a kérdéses poranyag - azonban a kvazárokra jellemző állapotok vizsgálatában sokat segít. A Spitzer infravörös űrteleszkóppal itt sikerült olyan poranyagot megfigyelni, amely a centrumában lévő óriási fekete lyuk környezetéből áramlik ki. Az anyag összetételét és szerkezetét tekintve változatos: van benne üveges ( tehát amorf ) szerkezetű anyag, emellett homokszemcséket alkotó szilikátok, valamint márványt és korundkristályokat is tartalmaz.  Egy kristályos szilikátszemcse nem képes sokáig megőrizni szerkezetét a csillagközi térben, az őt érő sugárzások miatt idővel amorf szerkezetűvé alakul. Az új megfigyelésekhez legjobban az a modell illeszthető, amely szerint a kristályos szemcsék a kvazárt övező térségben keletkeztek. A kristályokat felépítő elemek csillagokból származtak, ahonnan szupernóva-robbanások keretében repülhettek ki. Később a szupernagytömegű fekete lyuk közelébe jutottak, ahol ma még pontosan nem ismert folyamatok keretében vették fel a kristályos szerkezetet, majd innen is kilökődtek. A csillagközi anyag fejlődésével kapcsolatos egyik megválaszolatlan kérdés, hogy megfigyeléseink alapján az ősi Világegyetem több port tartalmaz, mint a modellek alapján várható. Nem csak a por mennyisége túl sok, hanem meglepően elterjedtnek mutatkozik az ősi galaxisok környezetében. Távoli objektum, de nála sokkal messzebb is mutatkozik a kérdéses poranyag - azonban a kvazárokra jellemző állapotok vizsgálatában sokat segít.
Az új objektumot a 3.6 méteres CFHT ( Canada-France Hawaii Telescope ) teleszkóppal végzett, távoli kvazárokat felmérő program ( CFHQS, Canada-France High-z Quasar Survey ) során találták. A felméréshez a távcső ún. MegaPrime fókuszába elhelyezett MegaCam eszközt használták, ami a világ legnagyobb elektronikus kamerája. 40 darab, egyenként 9.5 megapixeles CCD érzékelőből áll, ezek közül 36 darabot használnak képalkotásra, 4 sorban 9-9 darabot. A teljes kamera összesen 340 millió pixelből áll, ennek megfelelően az egy expozícióval rögzített adatmennyiség is óriási, a becslések szerint egy felvételen 10 milliónál is több csillag és galaxis van. Az új kvazárrekordert a 29. sorszámú CCD mátrix rögzítette, katalógusjelzése CFHQS J2329-0301, ami egyrészt a felmérő programra, másrészt az objektum koordinátáira, égbolton elfoglalt helyére utal, ami egyébként a Halak csillagképben van. A három különböző szűrővel ( r' < vörös >, i' < közeli infravörös > és z' < infravörös > ) készült felvétel kombinálásával nyert képen nyíl mutatja a vörös színű kvazárt. A fenti szűrők átviteli függvénye olyan, hogy segítségükkel a nagy vöröseltolódású kvazárok jellemző színképi tulajdonságai ( Lyα vonal, Lyα erdő ) kimutathatók legyenek.
Az azonosítás után a Chilében működő 8 méteres déli Gemini teleszkóppal színképet is felvettek a kvazárról, ez alapján határozták meg a pontos távolságát. A emisszióban jelentkező Lyα vonal a 121 nm-es laboratóriumi hullámhosszról a 900 nm-en túli tartományba tolódott el, így a kvazár vöröseltolódása z=6.43-nak adódótt, ami közel 13 milliárd fényéves távolságnak felel meg. 900 nm-en innen nagyon kicsi a fluxus a kvazár előtti neutrális hidrogén ( neutrális = semleges, közömbös ) abszorpciója miatt. Ez magyarázza, hogy a kvazár miért tűnik olyan vörösnek. Az eddigi távolságrekorder a 2003-ban felfedezett SDSS J1148+5251 katalógusjelű volt, de ez 2 milliárd fényévvel közelebb van, mint a CFHQS J2329-0301.
Mivel a jelenlegi elképzelések szerint az Ősrobbanás körülbelül 13.7 milliárd évvel ezelőtt következett be, az új kvazár 13 milliárd fényéves távolsága azt is jelenti, hogy a most detektált sugárzás kevesebb, mint 1 milliárd évvel az Ősrobbanás után indult el felénk. Ez az "időutazás" tehát lehetőséget teremt arra is, hogy bepillantást nyerjünk az Univerzum távoli múltjába. A kvazár nagyon fényes, így abszorpciós színképének elemzésével lehetőség nyílhat az előtte lévő gáz tulajdonságainak megállapítására is. A kutatók elsősorban a hidrogén abszorpciós vonalait keresik annak eldöntésére, hogy a korai Univerzumban milyenek voltak az ionizációs viszonyok, azaz az atomok többsége neutrális volt-e, vagy inkább az ionizáció volt jellemző. Ez azért rendkívül fontos kérdés, mert az elméletek szerint az Ősrobbanás utáni első 1 milliárd év nagy részében az Univerzum még sötét volt, mivel nem alakultak még ki csillagok és galaxisok, az anyag pedig neutrális állapotban volt. Körülbelül 1 milliárd év elteltével aztán felgyúltak az első csillagok, kialakultak az első galaxisok, s fényük újra ionozálta az atomokat ( ún. reionizáció ). Ezen folyamat megértése és időrendjének felvázolása a mai asztrofizika egyik legfontosabb problémája. Az új kavazár esetében tehát további megfigyelések szükségesek az előtte lévő gáz ionizációs viszonyainak tisztázására. A becslések szerint a kvazárt "üzemeltető" fekete lyuk gigantikus méretű, tömege eléri az 500 millió naptömeget. Ez azonban felvet egy újabb problémát is, ugyanis az elméletek szerint a fekete lyukak növekedése hosszú folyamat, tehát nem világos, hogyan jöhetett létre ilyen nagy tömegű lyuk az Univerzum életének ilyen korai szakaszában.
A felfedezők felhívják a figyelmet arra, hogy a CFHQS J2329-0301 nem csak a reionizációs folyamattal kapcsolatos elképzelések ellenőrzésére használható fel, de egyben megjelöli az Univerzum első nagytömegű galaxisainak egyikét is. Az előző rekorder a világ számos teleszkópjával végzett ún. follow-up, a felfedezést követő további, általában más műszerekkel végzett megfigyeléseknek köszönhetően sok jelentős új eredményhez is vezetett. A várakozások szerint ez ennél az objektumnál is így lesz. Elsőként infravörös spektrumot szeretnének felvenni, amivel a kvazár vöröseltolódása, s így távolsága pontosítható, de a kutatók leginkább a fekete lyuk gazdagalaxisára kíváncsiak.
A CFHQS program sikerére jellemző, hogy a projekt félidejéig négy darab z=6 feletti vöröseltolódású kvazárt találtak, az új felfedezés pedig azt is megmutatta, hogy a közepes méretű teleszkópok hatékonyan használhatók a felmérő programokhoz, míg a 8 méter feletti távcsövek feladata a felfedezés utáni további megfigyelések végrehajtása lehet.

   Próbáljuk megérteni és újra fogalmazni a fentieket. Ami tény, hogy a mi galaxisunk egy olyan örvénylő forgatag, amely az ismert legnagyobb gravitációs erőnek engedelmeskedve a számára központi fekete lyukba tartva ott majd elnyelődik. Azonban jelenleg ez a folyamat se nem gyorsul, se nem lassul számottevően. Valamiféle egyensúly képződött. Mivel ebben az Univerzumban található fekete lyukban az anyag eltűnik, ezért kell legyen ellenpárja is. A „fekete lyuk” tehát olyan, mint egy óriási tornádó mindent magába szívó örvénylő tölcsére. Tételezzük fel tehát, hogy a „fekete lyukaknak” van ellenpárjuk is, nevezzük mondjuk - mint fent már utaltam rá – „fehér lyukaknak” ezeket az elméleti objektumokat. Mit gondolnak, nagyon nagy szentségtörés lenne azt feltételezni, hogy a csillagpor a „fehér lyukból a fekete lyukba” hömpölyög át, mintegy szülőhelyéről a halálának helyére? De ez még nem lenne elég a „boldogsághoz”! A fizika egyik alaptétele, hogy az anyag nem vész el, csak átalakul. Tehát anyagból lehet energia, sugárzás, bármi, ami egyenlő az „elveszett” anyaggal. Ráadásul dr. Egely György szerint „a fekete lyuknak belül abszolút hidegnek kellene lennie”! De nem az (!), mivel ez egy átjáró (?), ezért a hatalmas súrlódás hatására épphogy óriási benne a hő. Miközben az anyag egy része így átalakul, legnagyobb részben mégis megmarad és egyik dimenzióból a másikba áramlik át. Vagyis az anyag születése az, amit mi ebben a dimenzióban látunk és tudunk mérni. Nyilván ennek az anyagnak a vizsgálata az, amit mi jelenleg, mint az emberiség fizikai tudományát kutatjuk és ismerjük. Néhány tudós szerint 8, mások viszont 21 dimenzió létezésére esküsznek. Ennek a könyvnek nem témája ez a kutatás, de annyit azért én is feltételezek a fentiek alapján, hogy több dimenzió lehet az általunk ismert 3+1-nél, ahol a 3 térbeli, plusz az idő teszi ezt néggyé. Az anyag tehát a különböző dimenziók között áramlik, itt felbukkan, ott eltűnik. Mindezt úgy teszi, mint egy térbeli Möbius-szalag, s tekeredik ide-oda, miközben a tér át-, meg átfordul közben. Valahogy úgy, mint a DNS-spirál, csak sokkal nagyobb léptékben. Az idő hol gyorsul, hol pedig lassabban telik a szokványosnál ebben a feltételezett rendszerben.

                                                                    Möbius szalag

Érdemes rápillantanunk a speciális relativitáselmélet lényegére, hiszen az idő különleges tulajdonságairól mindenképpen tudnunk kell, ha a későbbiekben szeretnénk a jövőbelátásról többet megtudni.

Speciális relativitáselmélet

var slideShowSpeed = 3000 var crossFadeDuration = 1 var whereX = 780; var whereY = 20; var Pic = new Array() // don't touch this! Pic[0] = 'Vilag.gif' var nn=(navigator.appName.indexOf("Netscape")!=-1); var t;var j=0;var p=Pic.length;var preLoad=new Array(); for (i=0;i<p;i++){preLoad[i]=new Image();preLoad[i].src = Pic[i];} function runSlideShow(){ if (document.all){ document.images.SlideShow.style.filter="blendTrans(duration=2)"; document.images.SlideShow.style.filter="blendTrans(duration=crossFadeDuration)"; document.images.SlideShow.filters.blendTrans.Apply();} if (document.all || document.getElementById){document.images.SlideShow.src = preLoad[j].src;}else{ document.FloatSlideShow.document.images["SlideShow"].src = preLoad[j].src;} if (document.all){document.images.SlideShow.filters.blendTrans.Play();} j=j+1;if (j>(p-1))j=0;t=setTimeout('runSlideShow()', slideShowSpeed);} var dD=document,dH=dD.html,dB=dD.body,px=dD.layers?'':'px'; function floatSS(iX,iY,id){ var L=dD.getElementById?dD.getElementById(id):dD.all?dD.all[id]:dD.layers[id]; this[id+'O']=L;if(dD.layers)L.style=L;L.nX=L.iX=iX;L.nY=L.iY=iY; L.P=function(x,y){this.style.left=x+px;this.style.top=y+px;};L.Fss=function(){var pX, pY; pX=(this.iX >=0)?0:nn?innerWidth:nn&&dH.clientWidth?dH.clientWidth:dB.clientWidth; pY=nn?pageYOffset:nn&&dH.scrollTop?dH.scrollTop:dB.scrollTop; if(this.iY<0)pY+=nn?innerHeight:nn&&dH.clientHeight?dH.clientHeight:dB.clientHeight; this.nX+=.1*(pX+this.iX-this.nX);this.nY+=.1*(pY+this.iY-this.nY);this.P(this.nX,this. nY); setTimeout(this.id+'O.Fss()',33);};return L;} floatSS(whereX,whereY,'FloatSlideShow').Fss(); Mechanikai rendszer, amely nagy, a fényhez közeli sebességekre is alkalmazható, ha nem hat gravitáció; a newtoni mechanika általánosítása.
Szinte teljes egészében Albert Einstein munkája ( 1905 ).

Alapfeltételei: a fénysebesség minden megfigyelő számára ugyanakkora, mozgásuk sebességétől függetlenül; a fizika törvényei ugyanazok minden tehetetlenségi vonatkoztatási rendszerben, és az ilyen vonatkoztatási rendszerek egyenértékűek.

Ezen az alapon kimutatható, hogy egyetlen testnek sem lehet a fénynél nagyobb sebessége, és két esemény, amely valamely megfigyelő szemében egyszerre történik, nem lesz feltétlenül egyidejű egy másik megfigyelőében.
A rendszer új mechanikai törvényeket eredményez, amelyek kis sebesség értékeken megegyeznek a "logikus" newtoni rendszer megfelelő törvényeivel, más felől jól összeillenek a kísérletekkel, kivált a részecskefizikában.
A speciális relativitáselmélet gravitációt is felölelő általánosítása az általános relativitáselmélet.
A fénysebesség állandóságát kísérletek igazolják ( pl. Michelson-Morley-kísérlet ) és az elektromágnesség Maxwell-féle egyenleteiből is kikövetkeztethető, amelyek egyszerű elektromos és mágneses állandókkal fejezik ki a fény sebességét.
A newtoni mechanika nem fér össze a fénysebesség állandó voltának tényével, mégpedig a newtoni mechanikában érvényes sebesség-összeadási szabály miatt.
( Pl. ha két autó halad egymással szemben és mindkettő sebessége 50 km/h, akkor a két autó 100 km/h sebességgel közeledik egymáshoz a newtoni mechanika értelmében. Ám ha egy 100.000 km/s sebességű űrhajóval közeledünk egy csillag felé, amelynek fénye 300.000 km/s-mal /fénysebességgel/ mozog, akkor felénk nem 400.000 km/s-mal halad, mint azt az előbbi autós példa szerint kiszámíthatjuk, hanem csupán 300.000 km/s-mal. Ugyanezt a meglepő eredményt kapjuk, ha nem közeledünk, hanem távolodunk a csillag fényétől. ).
Einstein a kérdést tárgyalva ( 1905 ) abból indult ki, hogy a ( c ) fénysebesség igenis ugyanakkora minden megfigyelő számára, és ugyanolyan alakúak a Maxwell-egyenletek is. Ebből pedig az következett, hogy a mechanika alaptörvényeit kell újrafogalmazni.
Az Einstein leszármaztatta új rendszer csak akkor következetes, ha megváltoztatjuk az alapmennyiségekről, azaz a tömegről, energiáról, térről és időről alkotott régi fogalmakat. Einstein rendszerében másféle sebesség-összeadási törvény érvényes, és ez megmagyarázza a látszólagos paradoxont. Einstein felfedezését az a törekvés segítette elő, amely a fizikai elméletet az észlelt tényekhez akarja a lehetőséghez képest alkalmazni. Úgy gondolta, hogy mindkét megfigyelés helyes: a sebességek valóban összeadódnak a Galilei-féle relativitás elv szerint, a fénysebesség is tényleg állandó. Ezt a két empirikus alapokon nyugvó állítást vette két alapvető princípiumnak, és megvizsgálta, hogy milyen elméletet lehet köré alkotni, amelyben e két tény nem áll ellentmondásban egymással. Ehhez pedig el kellett vetnie az abszolút idő elvét.

A megoldás a következő: minden megfigyelőnek külön lokális sajátideje van, minden mozgó koordinátarendszerhez tartozik egy önálló óra. Nincs abszolút idő, amely szerint meg lehetne állapítani globálisan, hogy éppen hány óra van az Univerzumban. Nagy sebességgel mozgó testeknek az "órája" sokkal lassabban jár, mint a lassan mozgó testeké, ennek következtében "lassabban" is öregednek. Azon testek számára, amelyeknek sebessége már majdnem eléri a fénysebességet, az idő már majdnem leáll.

A sebességet ugyanis úgy tudjuk kiszámolni, ha a megtett utat elosztjuk az út megtételéhez szükséges idővel:

v = s/t

Egy fénysugárnak a sebessége mindig a fénysebesség, a szokásos jelöléssel "c".