Titkolt múlt - Titkos jövő

A TORINÓI LEPEL TITKA

Éppen a Mona Lisáról szóló fejezetet írtam, amikor újra felbukkant az a rémhír, miszerint a torinói lepel Leonardo „legnagyobb csalása”! Mivel ebben a témában is érkezett egy komolynak tűnő információ „valahonnan”, ezért innen már egyenes út vezetett a lepel történetének, történelmének kutatásához.

Természetesen az internet kimeríthetetlen információs kincsesbányájához fordultam legelőször. A szabad Wikipédiában megfelelő mennyiségű és minőségű anyagot találtam, amelyet alább olvashatnak, de a lepellel kapcsolatban kapott hírek miatt kissé átszerkesztettem. Ez azt jelenti, hogy minden fontosnak tartott részinformációt vastaggal szedve kiemeltem. Ez azért elengedhetetlenül lényeges, mert így a tisztelt Olvasó „menet közben” is fókuszálhat a kapott információim követésére és folyamatosan nyomon követheti a lepellel kapcsolatos következtetéseimet.

Nagyon fontosnak tartom itt is hangsúlyozni, hogy ez az én hipotézisem, amely egy olyan feltételezés, ami talán gondolkodásra serkentheti azokat, akik nem elégszenek meg a tudósok által nyújtott tényekkel. Ezekkel a tényekkel, amint azt olvassák majd, egyébként is érezhető, hogy bajok vannak. Nincs egységes vélemény a torinói lepellel kapcsolatban, bármelyik részét is tanulmányozzuk a témának.

Vajon miért érdekes mégis ez az elképzelés? Miért lehet fontos ezen elgondolkozni?

Véleményem szerint azért lehet fontos erről gondolkozni, mert a tudósok kezében ott vannak azok a kutatási eszközök, gépek, berendezések, amelyek nekem nem állnak rendelkezésemre. Ők bizonyíthatják, vagy cáfolhatják elméletemet, amely korántsem biztos, hogy igaz, de mindenképpen érdemes utánanézniük a torinói lepel titkának, hiszen a „fentről” kapott gondolatok ereje engem meggyőzött arról, hogy „válámi ván” itt is…á la Rajkin....

   Talán kíváncsiak már, mit kaptam a szférákból?

Nos, elárulhatom, hogy engem is nagyon meglepett, amit hallottam belső hangommal.

A hang arra kért, hogy olvassak el minden hozzáférhető anyagot a Templomos Lovagrenddel  kapcsolatban és ezt vessem össze a torinói lepelről rendelkezésre álló anyaggal. Az útmutatás azzal ért véget, hogy amennyiben találok kapcsolódási pontokat, netán összefüggést a két dolog között, akkor állítsak össze egy elképzelhető variánst arra nézve, vajon milyen szerepe lehetett a templomosoknak a lepel történetében. Sőt, talán a templomosok 1307-ben történt elpusztítása is valahogyan a lepelnek „köszönhető”! Ez volt az a pont, ahonnan aztán nem volt megállás!

 Régebben olvastam és most újra elővettem a német Volker Loos – A Templomos Lovagrend története című könyvét ( Art Nouveau Kiadó Könyvescéh Kft. ISBN 963 00 4445 5 )

 Mielőtt magával a torinói lepellel kezdenék foglalkozni, tájékozódjunk

együtt, kik is voltak a templomosok, honnan származnak, mit jelent a

nevük és milyen céljaik voltak.

   Kérem nagyon figyeljenek, mert minden dátumnak, minden megállapításnak, minden ténynek, de minden kérdésnek is rendkívüli fontossága van ebben a történetben ! ( A templomosokkal kapcsolatos idézetek a fenti könyvből valók. )

A lovagrend rövid története:

A clermont-i zsinatot ( 1095. XI. 27. ) követően II. Orbán pápa meghirdette az első keresztes hadjáratot. Ezzel kezdetét vette a kora középkor legnagyobb „népvándorlása”, hiszen a katonák mellett nagyon sok civil is útra kelt az elkövetkező több, mint 200 év során lezajló öt hadjárat alkalmával.

A lovagrend teljes neve: „A Jeruzsálemi Salamon Templomából Való Krisztus Szegény Lovagjai”.

A névből kiderül, hogy a társaság központja a Szentföldön kellene, hogy legyen, azonban Jeruzsálemet 1071-ben elfoglalták a szeldzsuk törökök. Ettől kezdve nem lehetett a szent helyeket európai zarándokoknak felkeresni. Jeruzsálem keresztény megszállása elengedhetetlenné vált, ezért elkezdődött az első keresztes hadjárat szervezése.

Akit érdekelnek a részletek, azoknak ajánlom Loos könyvét.

Számunkra csak annyit idézek tőle, amennyire szükség van az összefüggések megértéséhez.

Az első hadjárat során a keresztesek Bouillon Gottfried (Baudouin de Bourcq, a későbbi II. Balduin jeruzsálemi király és edesszai gróf unokatestvére ) vezetésével sikeresen visszafoglalták Jeruzsálemet 1099. július 15-én. Ezután „a királyi palotát Salamon templomának feltételezett helyén, közvetlenül az al-Aksza mecset mellett építették fel. Ez a terület később a templomos lovagok tulajdonába került… A római Konstantin császár megtérése után a fórum pogány templomai alatt rejtőző sírt újra feltárták. Eltávolították a sír körüli sziklát, majd egy kör alakú falat húztak a sír köré, melyet hatalmas fakupolával fedtek le. Az új templom ettől keletre épült fel… Konstantin templomát 1009-ig az ortodox egyház kezelte, és ők fogadták a zarándokokat is. Al-Hakim kalifa azután ebben az évben leromboltatta a templomot…1042 és 1048 között IX. Konstantin Monomachos császár újra felépíttette a kör alakú épületet és a templomot.” A Wikipédia így ír a templom építéséről: „A Hugues de Payns vezette kis csoport felesküdött a királyság védelmére, így az uralkodó és Gormond jeruzsálemi pátriárka egyaránt adományokkal és egyéb kiváltságokkal igyekeztek támogatni a rendet. II. Balduin király még saját palotájának egy részét is feláldozta, mikor a Templom-hegy déli részén álló és a királyi palotának átalakított al-Aksza-mecset egyik sarkát a rendnek adta szálláshelyül. A keresztények e helyet Salamon templomaként tisztelték; innét származik a templomosok elnevezése is: „Jézus Krisztus és Salamon Templomának szegény katonái”, illetve „Salamon Templomának lovagjai”.

Azonban „hamar kiderült, hogy az újjáépített bizánci templom nem képes a zarándokok tömegeinek befogadására. Elkezdődött a teljes átépítés. A majdnem ötven évig tartó építkezés eredményeképpen hatalmas román stílusú templom került a szent helyre. 1149. július 15-én szentelték fel…Az új kórus kereszthajójának padlójára, pont a kupola alá került a keresztény világ vélt központjának jele. Ehhez a ponthoz közel volt az a hely, ahol valamikor Krisztus testét bebalzsamozták.” Amint az jól érzékelhető, a templom épp a hely mellett épült fel, ahol a templomosok földet kaptak a királytól! Nyilván ők is kutatgathattak ezen a helyen és talán találtak is valamit, ami aztán talán Krisztus halotti leplének bizonyult… Persze ez csak feltételezés, méghozzá az első, merthogy lesz majd második is, de arról majd később.

A Templomos Lovagrendet Hugo de Payns és Gottfried de Saint-Omer ( az Ő nevét nagyon jól jegyezzék meg! ) alapította 1114-1119 között. A pontos dátum vitatott. 1128. január 13-án a troyes-i zsinat keretein belül mutatták be a rendet, ami ezek után gyorsan meghódította az akkori Európát. Amikor 1145. december elsején III. Jenő pápa kiadta Quantum praedecessores kezdetű bulláját a második keresztes hadjárat megkezdésére, a templomosok szervezete, mint testvériség már tökéletesen működött. Az alapítás fontos és lényeges esményeiről így írt Jacob von Vitry- Historia orientalis sive Hierosolymitana című jegyzetében: „…Néhány, Isten szeretetében élő, és magát az ő szolgálatának szentelő lovag lemondott a világi életről, hogy életét egészen Krisztusnak szentelje…A király, annak lovagjai és a patriarchák megszánták ezeket a Krisztusért mindent feláldozó nemes férfiakat, különféle javakat, beneficiumokat adományoztak nekik, a rend fenntartására és az adományozók lelki üdvére. Mivel nem volt saját templomuk vagy házuk, ahol lakhattak volna, a király saját palotájában szállásolta el őket, az Úr templomának közelében. A templom apátja és szerzetesei a templom közelében egy darab földet adományoztak a lovagoknak, hogy szolgálatuk teljesítését segítsék. Ezért nevezték őket később templomosoknak.” ( kiemelés tőlem )

Mivel az események rövidesen felgyorsulnak, ezért foglaljuk össze, mit tudtunk meg eddig:

-          határozat született Jeruzsálem felszabadítására ( elfoglalására )

-          1118 és 1120 között megalapították a Templomos Lovagrendet jeruzsálemi spirituális központtal

-          1145-ben megindul a második keresztes hadjárat, immár a templomosok közreműködésével

-          1149-ben elkészül és felszentelik a kőből épült új jeruzsálemi templomot, amely a lovagrend nevét is adja

-          A Templomos Lovagrend földet kap az új templom közvetlen szomszédságában.

Ennél a pontnál újra Volker Loos-t idézem:

„Hugo de Payns mozgalmának megalakításával egy teljesen újfajta alakulatot hozott létre.

 Egy olyan formát, melyben két, egymásnak ellentmondó etikájú fogalom egyesült – a katonaszerzetesét. Egy ilyen forma csak egy új, a keresztes mozgalom eszméjében spirituálisan továbbfejlődött, nyugati kereszténységből nőhetett ki.”

   Azonban mielőtt a lovagok kiterjesztették volna tevékenységüket, előbb „1127-ben Hugo de Payns és öt társa elindult nyugatra, a pápához. Az utazásnak több célja is volt. A legfontosabb az volt, hogy a rendet a nyugati egyház elismert vezetői regulával lássák el. Ez volt az alapfeltétele annak, hogy a pápa elismerje a rendet.”

Hugo de Payns szorosan együttműködött a kor legjelentősebb spirituális egyházi vezetőjével, Clairvaux-i Szent Bernáttal. Ez a kapcsolat nagyon gyümölcsöző volt a templomosok számára. Vélhetően Szent Bernát írta a regulát és ajánlójuk is volt a pápánál. Erre a szoros kapcsolatra ékes bizonyíték található, amikor beleolvasunk Szent Bernát híres művébe, a „De laude novae militiae”-be:

„Lovagok, legyetek biztosak dolgotok felől, induljatok, és harcoljatok Krisztus keresztjének ellenségei ellen. Örülj, bátor harcos, ha életben maradsz és győzedelmeskedsz az Úrban, de még inkább örvendezhetsz, ha elesel a harcban, és megtérsz az Úrhoz!”

És akkor történik valami, ami felpörgeti a testvériség fejlődését:

„1130-1131-ben nagy fellendülés következett be a rend életében, ami egyrészt Szent Bernát támogatásának, másrészt Hugo de Payns nyugati útjának tudható be…pedig…a lovagrend politikai pozíciója és jelentősége sem rendelkezett még világos körvonalakkal. A jeruzsálemi patriarcháknak voltak alárendelve, az ő rendelkezéseiket kellett teljesíteniük.

   Ez a helyzet Robert nagymester ( Hugo de Payns halála után 1137-ben Robert de Craon lett a rend vezetője ) idején megváltozott.

   A cél az volt, hogy a templomos rendet függetlenítsék a szekuláris ( világi ) hatalmak parancsaitól.

   Csak az egyháztól, és azon belül is csak a pápától akartak függeni. Ezt a céljukat 1136-ban sikerült elérniük.

   A lovagrendet egy pápai dekrétum ( rendelet ) mentesítette a világi hatalmaknak való engedelmesség alól, és közvetlenül pápai védelem alá helyezte.”

Ennél a pontnál újra álljunk meg egy rövid értelmezés erejéig. Látható, hogy a Templomos Lovagrend olyan „félkatonai” szervezetként tört katonai és világi hatalomra, amely nem helyezte elsőrangú fontosságúvá ezt a harci tevékenységét. Regulájukat is átitatta a spiritualitás, a mély és feltétel nélküli hit Istenben és Jézus Krisztusban. Ehhez a küldetéshez sikerült a pápa bizalmát és támogatását is megszerezniük. Később éppen ez az „állam az államban” kitüntetett helyzet hozta el számukra a megsemmisülést. Ugyanakkor azt hiszem, hogy a torinói lepel birtoklása ( Wikipédia: A Rend őrizte 1204 és 1307 között az úgynevezett Torinói leplet, valamint 1222 után az Aranybulla egy példányát is! ) és annak elrejtése legalább annyira siettette a világi hatalmak fellépését ellenük, mint sérthetetlenségük.

   Ami tehát egészen biztos, hogy 100 évig náluk volt a lepel. 1307 gyászos évtizede a magyar történelemnek is, hiszen 1301-ben III. András halálával kihal az Árpád-ház. Nagyon fontos megjegyezni, hogy 1077 és 1095 között Magyarországon I. Szent László uralkodott, aki megalkotta az Aranybullát, ami évtizedekkel előzte meg a tiszteletreméltó angol Magna Chartát is! Ez a rendelet az akkori háborúskodó Európában végleg biztosította Magyarországot, hogy a jelentős nemzetek befogadták maguk közé. Legalább ilyen fontos, hogy bár László a pápa mellé állt, nem ismerte el a Szentszék hűbérúri státuszát. Nem kérdés, hogy miért?! Az Aranybulla hatalmat és függetlenséget adott Magyarországnak, ugyanakkor a Templomos Lovagrenddel szorosan együttműködve kivívták az akkori világ vezető spirituális hatalmát és elismertségét. A világi hatalom alóli kivonulásnak ebben a korban egész biztosan nagy szerepe volt az új tagok toborzásában. Bizonyára sok nemesnek voltak különleges okai arra, hogy kilépjenek a császári, királyi hatalom alól. De erről kicsit később majd részletesen is beszámolok.

   A következőkben nézzük meg, hogyan történt az új belépő felavatása templomossá:

   „A rítust sokan, különbözőképpen írták le. Azok a leírások, melyek később a

per során, a kínzások következtében tett vallomások alapján születtek és különféle perverziókról és szexuális elhajlásokról szólnak, aligha hihetők.

   A valósághoz a legközelebb akkor juthatunk, ha Gerard de Caux 1311. január 12-i kihallgatásán tett vallomását vesszük alapul. Gerardot két másik társával 1299-ben, Péter-Pál napján vették fel a rendbe.

   Az ünnepélyes avatásra a cahours-i rendházban került sor, reggel, mise után, és nem éjfélkor, telihold mellett, ahogy azt sokszor leírták.

   Gerardot és két társát először a kápolna melletti kis helyiségbe vezették. Ott két szerzetes testvér lépett hozzájuk, és megkérdezték:

- Akartok-e a templomos lovagrend tagjaivá válni, és annak lelki és világi munkájában részt venni?

Gerard igennel felelt, mire a templomos testvér megkérdezte:

- Benneteket az vonz, ami naggyá tette a templomosokat, de nem ismeritek rendünk szigorú szabályait. Szép lovon, szép ruhában és pompás fegyverzettel láttok bennünket, de rendünk kemény életét nem ismeritek. Aki a tenger innenső oldalára kívánkozik, azt a túlsóra küldik, és fordítva, ha aludni akartok, felébresztenek benneteket, és éhesen kell tovább mennetek, ha enni akarnátok.

   Elviselitek-e mindezt, dicsőségetekre, lelketek üdvösségének

megmentésére?

Gerard igennel válaszolt.

- Tudni kívánjuk, vajon katolikus hitűek vagytok-e, egyetértetek-e a Római Egyház parancsaival, hogy valamely rend tagjai vagytok-e, hogy házastársi kötelékben éltek-e, és vajon törvényes házasságból születtetek-e?

Nem vagytok-e saját hibátokból, vagy valami más miatt kiközösítve az egyházból? Nem követtetek-e el valamilyen bűnt, nem adományoztatok-e ajándékot valamely szerzetes testvérnek, hogy felvételt nyerjetek? Nincs-e valamilyen titkos testi hibátok, mely lehetetlenné teszi a rend szolgálatát és a harcban való részvételeteket?

   Nem vagytok-e valakinek adósai?

   Gerard azt válaszolta, hogy katolikus, szabad nemesember, és törvényes házasságból született. Nincs testi hibája, és nem tartozik senkinek.

   A két szerzetes visszavonult, magukra hagyták Gerardot és két társát, hogy a kápolnában imádkozhassanak. Majd visszatértek, és megkérdezték a jelölteket, kitartanak-e elhatározásuk mellett. Ekkor újra visszavonultak, és jelentették a mesternek, hogy a három fiatal férfi határozottan döntött.

   Ezután a jelölteket fedetlen fővel a mester elé vezették. Ezek hárman összetett kézzel letérdepeltek, és a következőket mondták:

- Uram, eléd és a veled lévő testvérek elé járulunk, hogy felvételünket kérjük

a rend közösségébe.

   Guigue Adhemar testvér újra megerősíttette velük az előbb adott

válaszaikat, majd megeskette a jelölteket „egy bizonyos könyvre”, aztán így

szólt hozzájuk:

- Esküdjetek Istenre és Szűz Máriára, és ígérjétek meg, hogy mindig engedelmeskedtek a templomosok nagymesterének, hogy megőrzitek tisztaságotok, a rend hagyományait és szokásait, hogy ezentúl nem birtokoltok semmit, hogy csak azt tartjátok meg, amit elöljárótoktól kaptok, hogy minden erőtökkel megvéditek azt, amit a Jeruzsálemi királyság kivívott, hogy önszántatokból sohasem mentek olyan helyekre, ahol jogtalanul meggyilkolnak, kirabolnak, vagy örökségükért ölnek meg keresztényeket, és ha a Templom javait rátok bízza, esküsztök, hogy azt megőrzitek. És sem jóban, sem rosszban nem hagyjátok el a rendet elöljárótok engedélye nélkül.

   Miután Gerard és társai minderre megesküdtek, Guigue folytatta:

- Elfogadunk benneteket, apáitokat, anyáitokat és két vagy három barátotokat, akiket a rend lelki javaiban részesíteni szeretnétek, mostantól egészen utolsó napotokig.

   Ezekkel a szavakkal rájuk terítette a köpenyt, megáldotta őket, Raimund de la Costa káplán testvér az Ecce quam bonum kezdetű zsoltárt énekelte, majd elmondta a Szentlélek imáját.

   A mester saját kezével segítette fel a három lovagot, majd szájon csókolta őket. A káplán és a jelen lévő lovagok ugyanígy tettek.

   Ezután az összes jelenlévő helyet foglalt, és a mester részletesen ismertette az újonnan felvettekkel a templomos lovagrend elveit. Felvilágosította őket, mivel jár, ha a rendből kizárják őket, vagy elveszik rendi ruhájukat, majd elmondta a mindennapok legfontosabb szabályait, a szent kötelességekről, az asztali viselkedésről, a lovak gondozásáról, a fegyverek ápolásáról, stb. Emlékeztette őket arra, hogy ezentúl derekuk körül néhány vékony zsinórt kell viselniük, szüzességi fogadalmuk jeleként, emlékeztetőül, hogy nem közeledhetnek nőkhöz. A következőkkel zárta szavait:

- Menjetek, Isten jobbá tesz benneteket.”

Ez egy részletes és kimerítő leírása a beavatási szertartásnak és bizony

nem véletlenül idéztem teljes terjedelmében. Nagyon sok érdekességet és különlegességet tartalmaz ez a szertartás. Mik is ezek?

Nézzük meg sorban, aztán próbáljunk meg levonni valamilyen

következtetést a felsorolásból.

Az első fontos megállapításom az, hogy a pletykákkal ellentétben a beavatás nappal történt. Tehát nincs semmiféle boszorkányság és fekete mágia belekeverése a folyamatba. A második fontos szempont, hogy rendkívül részletes kifaggatás és többszöri rákérdezések után megeskették a belépő lovagokat „egy bizonyos könyvre”. Nekem feltűnt, hogy Volker Loos is idézőjelbe tette ezt a meghatározást, nyilván ő is ki akarta emelni, hogy ez bizony gyanús… sőt több annál! Jó kérdés, hogy vajon mi lehetett ez a könyv, amire fel kellett esküdni, merthogy nem a Biblia volt, az teljesen nyilvánvaló, hiszen akkor azt nevesítették volna. De nem ez történt! Csak találgatok, de szerintem köze lehetett Szűz Máriához, mert Adhemar testvér így kezdte az eskü szövegét: „Esküdjetek Istenre és Szűz Máriára…”

Vajon mi lehetett az a különleges ok, ami miatt nem Jézus Krisztusra, hanem édesanyjára, Máriára kellett esküdniük a templomosoknak?

 Azt hiszem a válasz nagyon bonyolult, de nézzük mit találtam?

Természetesen a www.szuzmaria.com oldalon kezdtem a keresgélést és rábukkantam a kármelitákra.

Róluk ezt olvashattam:

„Kármel hegye Izraelben szentnek számított. Illés próféta itt tartott Istenítéletet (1Kir 18). Elizeust, az Isten emberét is Kármel hegyén találják meg (2Kir 4,25). Izaiás próféta a messiási kor fenségét a Kármelhez hasonlítja (35,2). Illés legénye a Kármel csúcsáról látja meg a kis felhőcskét, mely a közelgő eső jelzése (1Kir 18,44), és a karmelita rend szerint Szűz Mária előképe, aki a kegyelem éltető vizének hordozója. A keresztény századokban is a remeték szívesen vonultak a Kármel hegyére. Imádságos életüknek mindig a szent Szűz volt tökéletes példaképe. A mohamedán térhódítás miatt a XIII. században Európába kerülnek, és itt nevezik el őket karmelitáknak. Rendfőnökük, Stock Szent Simon, 1251. július 16-án látomásban Máriától kapja a skapulárét, a vállruhát, és az ígéretet: viselője nem jut a pokol tüzére. A karmeliták az 1370-es évektől ülik meg ezen a napon Kármel-hegyi Boldogasszony napját. XIII. Benedek pápa pedig 1726-ban kiterjeszti ezt az egész Egyházra.”

( kiemelés tőlem )

Stock Szent Simon átveszi a Kármelhegyi Boldogasszonytól a barna skapulárét - A Sarutlan Kármeliták Budapesti Rendházának főoltárképe

A Wikipédia így folytatja a történetet:

„A Kármelhegyi Boldogasszony átadja a barna skapulárét

Ekkor Szent Simon a Kármelhegyi Boldogasszonyhoz fordult, hogy a Kármelita Rendet ne hagyja el, és anyai védelmének adja valamilyen különleges jelét. Erre az imára jelent meg neki 1251. július 16-án (vasárnap) Cambridge-ben Szűz Mária, és átnyújtotta neki a skapulárét ezekkel a szavakkal:

„Fiam, fogadd rended e skapuláréját
jeléül azoknak a különleges kiváltságoknak,
melyeket én neked és a Kármel gyermekeinek megszereztem.
Aki ebben a kegyelmi ruhában hal meg,
az megmenekül az örök tűztől.
Ez az üdvnek jele,
védőruha a veszedelmekben,
különleges béke
és különleges védelem biztosítéka.”

Szent Simon örömmel vette át a skapulárét és azonnal gondoskodott elterjedéséről. A pápa ennek hatására újfent megerősítette a rendet. Ezután a Karmelita Rend gyorsan virágzásnak indult Európában. Mikor Stock Szent Simon 1265-ben meghalt, a fiatal szerzetes közösség már 40 kolostort és remeteséget számlált.

Nekem azonnal szemet szúrt a dátum: 1251. 07. 16. Kérem ezt jegyezzék meg!

 Továbbá teljesen egyértelmű, hogy a ruhadarab viselője a Szűzanya védelme alatt áll és nem kerül a pokolra!

Egyébként nem véletlen semmisem, mint kiderült a kármeliták és a keresztes hadjáratok és az azokban résztvevő templomosok között szoros kapcsolat volt:

„A kármelita hagyomány a Kármel-hegy remetéiig vezeti vissza a rend eredetét, akik az ókori Izrael prófétáinak örökségét folytatták, bár nincsenek biztosra vehető feljegyzések arról, hogy a 12. század kilencedik évtizede előtt szerzetesek éltek volna a hegyen. Ekkor az Illés prófétát követő férfiak gyűltek össze a hegyen, akik vagy zarándokokként, vagy a keresztesekkel érkeztek Illés forrásához a Kármel-hegyen, amely a próféta lakhelye volt. A zarándokok folyama szinte azonnal megindult a hegyre és 1206 és 1214 között az itt élő szerzetesek rendi szabályzatot Jeruzsálemi Albert pápai legátustól és pátriárkától. Szent Albert rendje 1226-ban kapott működéséhez pápai hozzájárulást, III. Honoriustól. Miután egyre mélyültek a Nyugat és Kelet közti ellentétek, a kármeliták jobbnak látták, ha elhagyják eredeti otthonukat, és 1238-ban Ciprus szigetén, illetve Szicíliában telepedtek le. A rend folytatta a terjeszkedést és nyugatabbra húzódást. 1240-ben már jelen voltak az angliai Kentben lévő Aylesfordban is, négy évvel később pedig Dél-Franciaországban is megjelentek. 1245-re számuk olyan nagyra nőtt, hogy megtartották első általános káptalanjukat. Aylesfordban Simon Stockot, az akkor 80 éves szerzetest választották meg a rend generálisának. A hagyomány szerint ő vette át a Kármelhegyi Boldogasszonytól a barna skapulárét. A Katolikus Egyház a szentek közé sorolta. Húszéves vezetése alatt a rend erősödött, különösen miután 1259-ben IX. Lajos francia király Párizs mellett kolostort alapított a számukra.”

Mindkét idézet a szabad Wikipédiából való. Azonban talán nem érzékelhető első látásra, hogyan kapcsolódnak a kármeliták Szűz Máriához, a templomosokhoz és végső soron Krisztus halotti lepléhez?

Valóban nem egyszerű felfedezni az összefüggéseket, de remélem sikerül rámutatnom a lényegre.

Először nézzük meg, mi is az a skapuláré?

„A római katolikus egyház szentelményei közé tartozik több szerzetesrend skapuláréja ( vállruhája ). Ezek közül a legfontosabb és legelterjedtebb a Kármelhegyi Boldogasszony barna skapuláréja. XV. Benedek pápa szavai: „Legyen közös nyelvetek az Evangélium szava, és közös fegyveretek a Kármelhegyi Szűz skapuláréja, amelyet mindegyiketeknek viselnie kellene, amely éppen a halál utáni pártfogás egyedülálló kiváltságának örvend!” (idézet a Wikipédiából, kiemelés tőlem  )

Ez tehát egy olyan ruhadarab, amely tulajdonképpeni szerepét nem is ebben az életben, hanem a halál után fejti ki. Úgy is fogalmazhatok, hogy ez egy isteni erővel bíró varázslatos ruhadarab, amelynek viselője jogosulttá válik az örök életre, mivel az ígéret egyenesen Szűz Máriától származik. Ezekután nem nehéz meglátni a párhuzamot a templomos beavatáson az újonnan belépőre terített köpennyel kapcsolatban. Nyilvánvalóan annak is hasonló spirituális szerepe volt. Innen már csak egy kis lépés eljutni arra a következtetésre, hogy Jézus halotti leple az egyedüli, kipróbált és működő ruhadarab, amely résztvett a feltámadás folyamatában. Minden ezt utánzó vállkendő, köpeny, vagy egyéb hasonló,  testre terített ruhadarab a lepel analógiája, annak egyenes következménye.

Esetleg a tisztelt Olvasó ennek ellenére mégis úgy gondolhatja, hogy ez

egy erőltetett következtetés…

Sebaj!

Kérem figyelmesen olvassák el a Skapuláré Imát:

„Ó, Bo